Balássy Fanni: Bocs, hogy élek, illusztrátor: Korbuly Ági
Életünk során nagyon sok mindenért és sokféleképpen kérünk bocsánatot. Olykor udvariassági formulaként használjuk, máskor hibát próbálunk meg helyrehozni vele, van, hogy sértődötten, ironikusan mondjuk, néha pedig annyit ismételjük, hogy kiüresedik, jelentés nélkülivé válik. A sor persze még hosszan folytatható, és Balássy Fanni folytatja is a Bocs, hogy élek című kötetében. A cím remekül érzékelteti a szövegek hangulatát, humorát és kamaszos dühét, mindvégig fenntartva a szó szerinti és az ironikus olvasat lehetőségét. A bocsánatkérés egész életünket végigkísérő beszédaktusát követhetjük nyomon a legkülönfélébb, de mégis mindenki számára ismerős helyzetekben, amelyek egyfajta felnövekedéstörténetté állnak össze. Ahogyan a bocsánatkérés szervezi az életünket, úgy strukturálja a kötetet is: részekre tagolja, intertextuális kapcsolatokat teremt, és ritmust ad a szövegnek.
A kötet mottójául választott Vonnegut-idézet nemcsak az állandó bocsánatkérést – és az ezzel való leszámolásra tett kísérletet – jelöli ki, hanem egyfajta generációs megszólalást is megelőlegez. Ezt erősíti a nyitószöveg jól felépített, tipográfiailag átgondolt szerkezete, amelyben az E/1-es megszólalást a következő oldalon felváltja a többesszám („Egymás után mászunk be az ablakodon. […] Ezúttal te fulladozol tőlünk.” 6.), az egyre duzzadó tömeg. Ennek megfelelően az első illusztráción egyedül látható, mérgesen álló lány képét arctalan, egymáson kapaszkodó, egy tornyot megdöntő emberhalom követi. Korbuly Ági rajza nem ad arcot az embereknek – inkább masszaként jeleníti meg őket –, a narrátor viszont hangot ad nekik, mintegy szószólójukként lép fel, ennek felütése az utolsó két mondat: „Most már figyelsz? Akkor mondom.” (12.). Az aposztrophé alakzata egyszerre tűnik az olvasó provokatív megszólításának, illetve a mindenkori hatalomhoz, közösséghez intézett beszédnek, ami az egyén véleményének, hangjának elnyomása ellen lázad.
És hogy a szlogen ellenére miért nem számít mindenki szava? A három egységbe (Te pedig csak annyit motyogsz magad elé, hogy bocsánat, bocsánat, bocsánat; Van még pár évem, amíg átadhatom magam a szorongásnak meg az szja-mentességnek; Bocs, de nem lehet ennyi az egész) rendezett monológok szorongó, bizonytalan, saját jelentéktelensége és elégtelensége miatt állandóan szabadkozó elbeszélője számára ez a normalitás. Születésétől kezdve egyre mélyebben és megmásíthatatlanul ívódott belé a bocsánatkérés: „[…] elindulsz a bocsánatlejtőn. Egy életre a fejedbe verik a szót, aztán a szinonimáival kavarják fel az állóvizet, elnézést kérek, ne haragudjon, bocsásson meg, pardon, hogy aztán a legelső nyelvórán ismét az agyadba véssék, hogy bármerre is járj a világban, mindig azzal kell nyitnod, hogy excuse me, Entschuldigung, scusami, excusez moi, perdóname. Mert így illik, mert így van szokásban. Hogy miután térdre rogytál, és kezedet könyörgésre kulcsoltad, és megszaggattad a ruháidat, és port szórtál a fejedre, csak azután kérdezhesd meg, merre találod a legközelebbi postát vagy buszmegállót.” (11.). Ennek hatására a környezet hamar rájön, hogy bármit meg lehet tenni azzal, aki mindent eltűr, és még elnézést is kér érte. A(z ön)megszólítás alakzatában továbbra is erősen benne rejlik a befogadó megszólítása, ez a technika pedig fokozza az érzelmi bevonódást, a szöveg hatásfokát – főként, ha valaki tényleg ráismer a saját élethelyzeteire. Így pedig arra is esély mutatkozik, hogy a monológok tényleges párbeszéddé alakuljanak, amelynek során az olvasó nem kerülheti el a saját életével és felelősségével való szembesülést.
Ám az állandó bocsánatkérés nem – vagy nem mindig – jelent meghunyászkodást, megfutamodást, sőt. Az első rész konfliktusai a szülőkkel, tanárral és általában a felnőttek (autoriter) világával éppen abból fakad, hogy a narrátor nem hajlandó engedni a vele szemben támasztott – legtöbbször csak a rögzült konvenciókból fakadó – elvárásoknak a pályaválasztással, az iskolai ünnepséggel, illetve a jövőképével kapcsolatban. Ez a fejezet a gyerek- és kamaszkor időszakát dolgozza fel, amelynek jelölői az iskolai megaláztatások („[…] és ha a tanítónő szerint nem lesz belőled semmi, mert ly-nal írtad a muszájt, és nem kerekítetted elég pocakosra a bé betűt, és ha az osztálytársaid szerint van valami tenyérbemászó az arcodban, ezért a fejedre borítják az iskolatejet”, 12.), a szépségipar önképromboló és testképzavart okozó hatása vagy az első szakítás. A monológokat átható kamaszos dac és túlzások lendületet adnak a szövegeknek, gördülékeny, szarkasztikus stílusuk remekül megidézi a tinédzserkori életérzést. Ugyanilyen húzása van a firkaszerű rajzoknak, amelyek a precíz kidolgozottság helyett gyakran jelzésértékű vonalakkal, az aprólékosság és az elnagyolt vonalak feszültségével hozzák létre a képek dinamikáját. Ahogyan a színek kilógnak a kontúrokból, úgy nem fér bele az elbeszélő sem a számára kijelölt társadalmi szerepekbe. A szürke árnyalatai és a fekete remekül hozzák a kötetet átható szorongó, magányos hangulatot, amelybe a piros pimaszsága visz színt, életet – így oldva némileg a frusztrációt.
Az utolsó két monológnál látványosan megváltozik a képi világ: néhány oldalon keresztül teljesen eltűnik a piros szín, majd egy apró pillangó formájában tér vissza. Az illusztrációk technikájában a tűfilc grafikákat szinte teljesen felváltják a festett felületek, eltüntetve így az egyébként is pontatlan, elégtelen kontúrokat. A szöveg kiélezi a gyerekkor meséinek, illúzióinak és a felnőtt lét komor valóságának ellentmondását, amelyben a sűrű, sötét erdőben való eltévelyedés nem a boldog vég előtti próbatétel, hanem maga az élet és maga a vég. „Csak egy dologban volt igazad: a vége úgy jön el, akár egy varázsütés. És egy csapásra mesehőssé változtat. Családi legendáriumok és szűkszavú nekrológok elrajzolt hősévé.” (99.) Ez különösen akkor fordul nagyot, amikor egy teljesen fekete oldalpár után homokrajzszerű képek következnek, még inkább felerősítve a homályosságot, elmosódottságot, ilyen módon pedig az eltűnést, a veszteséget, a fájdalmat. A monológok feltételezett megszólítottjának egyre táguló köre („Táguló hüvely, táguló univerzum” 11.) itt jut el a halálhoz – esetleg az élethez vagy Istenhez – mint címzetthez, a szöveg ekkor válik leginkább líraivá és szétesővé. (Emiatt hajlamos vagyok nem a puszta véletlen művének látni, hogy a recenziós példányomból is épp ennél a résznél kezdtek kiválni a lapok.) Az élet–halál medikalizált, csonkító, torzító képét („[…] létezésem körvonalait a hasításnyomok összeforró szélei adják.” 105.) egyedül a remény enyhíti: „[…] és minden idegszálával hinni akarja, hogy nem lehet így vége, valaminek mindenképpen lennie kell, nem lehet ennyi az egész. Bocs, de nem lehet ennyi az egész.” (117–119.). Az illusztráción tovaszálló piros pillangó pedig éppúgy lehet ennek a reménynek a szimbóluma, ahogy az elillanó életé.
A teljes utolsó egység a felnőttek értelmetlen, széthulló világát mutatja be: a széthulló lakást, a széthulló kapcsolatokat, a széthulló egészségügyet, a széthulló békét és rendet, végül pedig az egész élet széthullását. Az ironikus, szarkasztikus hangnem megmarad, de a humor helyét inkább a kilátástalanság, a csüggedt lemondás veszi át – vagy csak egyre nehezebb nevetni az olyannyira ismerős helyzeteken. Ebben a részben lehet leginkább ráismerni az aktuális közéleti eseményekre, különösen a Hatost dobtál kezdetű monológban. A társasjáték az élet metaforájaként azt érzékelteti, hogy a társadalmi státusz és a normákhoz való igazod(ni tud)ás hogyan határozza meg az egész életet: „Egyest dobtál, szerencsemező: a saját nemedhez vonzódsz, külföldön kezdesz új életet, mert nem mered megfogni a párod kezét a villamoson, nehogy összeverjenek, lépj a startmezőre. Hatost dobsz, húzz fel egy lapot: van pénzed kifizetni a magánegészségügyi ellátást, még egyszer dobhatsz.” (83). Az egyre komorabb hangvétel mögött húzódó elégedetlenségben nem nehéz észrevenni ugyanazt a nemzedéki tapasztalatot, ami a Carson Coma vagy Krúbi dalszövegeit is áthatja. Bár itt felmerülhet a kérdés, hogy mindez mennyire tekinthető valóban egy teljes generáció alapélményének, esetleg az értelmiségieket érintő problémának. Az elbeszélő szabad bölcsészként minden bizonnyal más nehézségekkel találja szembe magát, mint aki egyből hatost dobott a játékban: „Hatost dobtál, húzz fel egy lapot: ezüstkanállal a szádban pottyantott le a gólya, a gyerekszobádból pont a budai hegyekre látsz, apád közel van a tűzhöz, a jövőd nyílegyenesen ível felfelé, lépj a célmezőre.” (82.). Legalábbis a kötet világa ezt sugallja, kevéssé kap teret az ilyen típusú oppozíciók árnyalása. Ez a kamaszkori, fiatal felnőtt időszakban teljesen adekvát megszólalás a „felnőtt” egységben néha bántó leegyszerűsítésekhez vezet (pl. A zsírkréták között matatok), jelezve, hogy a kötet tematikusan ugyan kirajzol egy felnövekedéstörténetet, ám elbeszélésmódjában ezt nem tudja előállítani.
A leginkább monológként meghatározható, élőbeszédet idéző kisprózák sokszor novellaszerű csattanóval zárulnak, Kovács Gergely pedig kritikájában – igen találóan – egypercesekként is hivatkozik rájuk.[1] A műfaji konvenciók szabad értelmezését, újragondolását jelzi a cím nélküliség – egész pontosan a monológok kiskapitálissal szedett első néhány szava, félmondata tölti be a cím szerepét. Ez a megoldás erősíti a monológok összetartozását, a szöveg sodrását, ahogyan a visszatérően ismétlődő záróformula is: „Bocs, de utoljára mondom: nem bírom a töményet.” (61.); „[…] bocs, de ez tényleg mind a szeretet jele?” (73.); „Bocs, de ki lopta ki az összes jó lapot a szerencsepakliból?” (84.). Ahogyan ez a szófordulat ritmust ad a szövegeknek, úgy teremti meg szinte észrevétlenül mindennapi életünk dallamát. A rendre megjelenő (kurzívval szedett) bibliai allúziók az archaikus és a modern modalitás feszültsége mellett rámutatnak arra, hogy a bűntudat – és az ebből fakadó állandó szabadkozás – milyen mélyen gyökerezik a kultúránkban, valamint, hogy mennyire hamisan tudnak csengeni ezek a mondatok az aktuális valóságunkban („Nagy az öröm, jövőre még nagyobb részt különítenek el a költségvetésből a hadseregfejlesztésre. Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.” 92.). A keresztyén értékrend szégyenérzettel és bűnbánattal terhelt oldalát mutatják be a monológok, és azt, hogy a túlhajtott bocsánatkérés épp az igazán lényeges pillanatokban nem hangzik el: „[…] ki kellett volna mondanunk azt a lesajnált szót, azt az alulértékelt kifejezést, hogy bocsánat.” (79.); „Te pedig csak hallgatsz, és nem kérsz bocsánatot, sosem kérsz bocsánatot […]” (109.).
A monológokban megjelenő szélsőségek, túlzások állandó eszközei a képeknek és a tipográfiának is, a nagybetűs és félkövér kiemelések szinte hallhatóvá teszik az elbeszélő indulatait. Korbuly Ági olykor már karikatúraszerű grafikái sokat hozzátesznek a kötet humorához, kívülről mutatják meg a belső vívódásaival küszködő narrátort, ez pedig néha egészen parodisztikus hatást kelt. A kötet minden humorával, lendületével, merész szókimondásával együtt sem tud igazán felszabadító erejűvé válni, erősebb a szorongás, a szemrehányás és az önvád. A felnövekedést traumák és csalódások sorozataként láttatja, a világgal szembeni kamaszos düh és dac lemondássá alakul. A Bocs, hogy élek a maga pontatlanságában is nagyon pontos korkép, hangulatjelentés friss és lendületes hangon, izgalmas és dinamikus képekkel, amelyek tökéletes egységet alkotnak, és erős, karakteres képeskönyvet hoznak létre.
Balássy Fanni: Bocs, hogy élek, illusztrátor: Korbuly Ági, Pagony, Tilos az Á Könyvek, 2023.
[1] Kovács Gergely, Önvádló képes monológok, IGYIC, 2023. 11. 21. https://mesecentrum.hu/mediatar/kritikak/onvadlo-kepes-monologok.html (Letöltés ideje: 2024. 02. 19.)
Hozzászólások